A fény mindig győz? Csak ha akarod!

Általában egyedül, vagy a konyhában, vagy a fürdőszobában hajmosásra készülve tudnak a legjobb gondolataim összeállni egy globális képpé.
Valamiért feljött bennem az elmúlt 3,5 év történeteivel való szembenézés a letisztulás és a megbékélés gondolatai. Talán már írtam is, hogy 2022 az én évem volt, imádtam a munkám (protokoll-rendezvényszervezés), imádtam a tanulmányaim, majd átvehettem asztrológus diplomámat, és amikor buszoztam be a melóba, mosolyogni tudtam az emberekre, hihetetlen nagy békét éreztem magamban, mint akit nem lehet kibillenteni ebből. De tény volt számomra, hogy az alapvető kapcsolódási készségeim csak a barátokig és a munkakapcsolatokig voltak megmunkálva. Ebben az évben volt a Szaturnusz-visszatérésem, pont az asztrológiai záróvizsgámkor. Érdekes, nem? 😊

Nagyon sok spirituális vonalat kipróbáltam, tanultam világokról, fényről és sötétről, energiákról, a nagy rendezőelvekről, sejtszintű gyógyításról, vérvonalak gyógyításáról, és még sorolhatnám. De így már visszatekintve csak az hiányzott, hogy én ki vagyok. Ezt nagyon fontos volt magamban tisztázni, hogy ez az anomália volt bennem mindvégig. Hiába ismerem oda-vissza a születési képletem, a vérvonalam nehézségeit. Pedig azt gondoltam, hogy van egy tudásom, de ez súlyos tévedés volt a részemről. Valami fogalmat vagy meghatározást akartam magamra erőltetni, hogy valami földi megfogalmazással találjam már el, ki is lehetek. Idáig sorra bakot lőttem, pedig még az asztrológus idáig a kedvencem. De az is csak mankó, amit magamhoz vehettem, mégis megdolgoztam érte, éjt nappallá téve tanulmányoztam, kutattam, hogy elnyerhessem ezt a címet. És igen, akkor még címben gondolkodtam, sokakkal megosztottam a tudásom, kollégáimnak elemeztem és magyaráztam a működését, hogy ez nem az a "magazin" féle tudomány, ez egy térkép önmagadhoz.

Akkor kezdtem el igazán a folyamatot, mikor kaptam egy hatalmas pofont az arcomra, olyan helyről, melyről én is tudtam, hogy ez nem a sajátom, mégis annak akartam hinni. Ma már talán saját magam árulásának foghatom fel, pedig azért volt benne jócskán árulás a másik oldalról is. Ez fordított bennem egy hatalmasat, éreztem, hogy azok a tanok, amiket éveken keresztül sajátíthattam el, hogy én legyek az, aki megbocsát, aki továbblép és lerázza magáról, többet érek ennél. Ezek a mankók csak szétcsúsztak a hónom alól és padlóra küldtek. Milyen jól tették, de ez a gondolat akkoriban sehol sem élt a fejemben, de próbáltam arra hagyatkozni, kapaszkodni, hogy ez okkal történt, és valami sokkal jobb vár. Sejtelmem sem volt, hogy ez megannyi igazságtalanságérzetet, dühöt és hibáztatást fog eredményezni.
Az elmúlt 3 évemet egy adok-kapoknak írhatnám le, a düh nem csillapodott és hullámzott, így minden eszközömet (mankómat) a földön hagytam, és el is fordultam tőlük. Engedtem, ami a csövön kifér, veszekedtem, vitatkoztam, úgy viselkedtem, mint egy sebzett vad. Mégis éreztem, hogy teljesen emberi, és hál' Istennek nem okoltam magam érte, tudtam, hogy ezt a folyamatot hagyni kell, és igyekeztem nem megbántani másokat, de illettem sokakat kemény kritikával. Eltávolodtam sokaktól, mert tudtam, én nem ebbe az irányba akarok menni, haladni akarok, építkezni, valami teljesen újat, valami jobbat, és nem értettem, hogy ez az elkeseredettség és düh mi bennem.

De egy szép napon ki kellett mondjam hosszú órák után, hogy önértékelési problémám van. Mert nyilván, aki ismer, az tudja, hogy kemény vagyok, határozott, jó szervező, és lehet számítani rám. Egész jól bántam a határokkal is, ha valaki feszegette volna őket, néha akár túlzóan is. Aztán rájöttem: csak addig van szükségünk a démonainkra, csak addig hatalmazzuk fel őket, amíg nekünk szükségünk van rájuk. 

Értsd: szó szerint.

Ebben az időszakban kiégtem azoktól az emberektől, akik csak rád tudják erőszakolni azt, hogy mit hallottak, vissza tudják mondani a mondatot, de süt róluk, hogy azt se értik, amit kérdeznek. Voltam szemtanúja és áldozata is a hülyének nézésnek, a kizsákmányolásnak, a spórolásnak, a lopásnak, az alázásnak. De eljött az a pont, hogy ennek itt most vége. Leszámoltam a munkahelyekkel, azzal, hogy feltétlenül az én dolgom legyen ezekkel foglalkozni, mert már látom a különbséget, hogy érdekel-e bárkit is, vagy egyáltalán tudnak-e róla; ki kit véd be, mi az érdek, vagy a tudatlanság, ne adj' Isten, a dolgok hátterében. Egy örökös körforgás. De addig szükséges, míg kell. A legrosszabb, ha menekülni akarsz előle. Az már más, ha tudod, erre neked nincs már szükséged.

Elkezdtek újra megjelenni a mankók, mikor kimondtam: nekem csak békére van szükségem. Nem mondom, hogy újra praktizálni fogok, mint asztrológus. Csak akkor, ha tényleg szükség van rám, mert nekem az asztrológia minden között azt tanította meg a legjobban, hogy igen, ez az avatárom milyen energetikai működéssel van felruházva, és mikre használhatom. Minden úgy alakul, ahogy lennie kell, de mindig dönthetsz! Már csak azért is, mert képes vagy magaddal szembenézni. Nem mondom, hogy ez végleges, vagy nekem is tökéletesen ment, de ha belém hasított az, hogy ez igaz lehet, nem akartam lesöpörni az asztalról, és elfogadom, hogy ez egy nagyon hosszú folyamat még, de úgy érzem, gyógyulok 😊

Isten áldjon mindenkit!